Azért szeretek kórházban dolgozni, mert nagyon sok emberrel találkozom, sok sorsot megismerek, és mondhatni még barátokat is szerzek...
Csodálatos érzés, amikor hétfőn bemész és a nénik csillogó szemmel néznek rád, mert a "tornásznővérkéket" várták egész hétvégén... Amikor könnyes szemmel kapja valaki el a kezed, a búcsúzás pillanatában, mert viszi haza a betegszállító és rebegve mondja, hogy sosem tudja meghálálni azt, amit érte tettél, mert nélküled nem jutott volna semmire... Amikor együtt tudsz nevetni egy olyan beteggel, akit már nagyon jól ismersz, mert négy hónapja bent fekszik, és hiába "kínzod meg" nap mint nap, ő mégis vár... Amikor egy agyvérzett, veled egyidős srác lassan, tagoltan elmondja, hogy nem itt a baleseti sebészeten, hanem majd egy ivóban szeretne veled legközelebb találkozni... Amikor kapsz egy sms-t valakitől, aki már fél éve jár hozzád tornázni, hogy "most voltam a főorvosnál és LOVAGOLHATOK!" - tehát elértétek a közös célotok... Amikor egy éber kómás férfi előtted próbálja meg kimondani az első szavakat, és előtted mozdítja meg a hüvelykujját... apró csoda, de mégis csoda! Amikor egy váll műtött hölgy elmondja, hogy a szomszéd utcában lakik, pont rálát az emeletről a házunkra és ő igazából ismer már engem baba korom óta, mert anya vitt engem a bicikli csomagtartóján és ő emlékszik erre... és én elgondolkodom azon, hogy mindig meg kell becsülni az embertársainkat, mert sosem tudhatod, hogy 20 év múlva kiből lesz olyan szakember, aki segíteni fog a te bajodon is... Amikor a főorvosasszonnyal ülsz egy asztalnál és elmondja az élet legnagyobb és legfontosabb dolgait, történetesen, hogy mindig a család legyen az első és ne a karrier... Amikor megkérdezik, hogy "te miért nem orvos lettél?" és elismerik a tudásod, vagy amikor egy ápoló tanulónak mondja a főorvos, hogy a "gyógytornászoktól is sokat lehet ám tanulni!"
Na, ezek azok a pillanatok, amiért igenis megéri csinálni ezt az egészet. A szakmát. A hivatásom. Még akkor is, ha néha vannak olyan napok, amikor nem könnyű. Még akkor is, ha nyelni kell. Még akkor is, amikor megfordult a fejemben a költözés... Szeretem ezt csinálni, és még szeretném is nagyon sokáig. Vagy itt, vagy máshol, de gyógytornászként.
Na, ezek azok a pillanatok, amiért igenis megéri csinálni ezt az egészet. A szakmát. A hivatásom. Még akkor is, ha néha vannak olyan napok, amikor nem könnyű. Még akkor is, ha nyelni kell. Még akkor is, amikor megfordult a fejemben a költözés... Szeretem ezt csinálni, és még szeretném is nagyon sokáig. Vagy itt, vagy máshol, de gyógytornászként.
