"Könnytengerben úszom tovább..."

"Ha nem látod a lábnyomait eső után az aszfalton, ha nem lesz a sarokban a kedvenc takarója, ha nem lesz az edénykéje a megszokott helyen, ha nem látod a csillogó vízcseppeket mindenhol, amikor ivott, ha nem lóg a póráz az előszobában, ha nem indulsz el télen-nyáron vele az utcán, ha nem hallod kis mancsai kopogását, ha nem kapja fel a fejét legkisebb mozdulatodra, ha felriadsz éjjel, mert hiányzik valami, aminek a léte idáig benne volt mindenben...
...akkor előveheted a kopott nyakörvet, az elnyűtt játékot, a megrágott távirányítót, az összenyálazott könyvet, a képeket. Akkor végig tudod nyugodtan gondolni, mi volt, amíg hozzád tartozott. Hogy miért nem adtál neki, mikor türelmesen ült melletted és várt egy kicsi, nagyon kicsi falatot. Hogy miért nem mentél vele rögtön, amikor láttad, hogy mennie kell. Amikor kiabáltál vele a szétrágott papucs miatt, pedig egész nap rád várt. Mert az egész életét azzal töltötte, hogy rád várt. Mert dolgoztál, tanultál, moziba, strandra mentél. És ő várt. Nem haragudott, nem hibáztatott, nem panaszkodott. Öröm volt neki az is, ha várhatott rád. Nem értette, miért nem mehet veled mindenhová, hiszen neki az volt az álma: mindenhol veled, mindig.
De az ő életét a tiéd határozta meg, az ő vágyait a tieid irányították. Az ő álmait te álmodtad meg helyette.
Vedd elő a képeit. Mindet tedd félre, csak kettőt tarts meg. Egy olyat, amire ha ránézel, elmosolyodsz. És egy olyat, amitől elsírod magad.
Ha jól választottál, csak egy kép lesz előtted."

Instagram

Most hogy nekem is van egy nagyon intelligens telefonom, csatlakoztam én is egy olyan közösséghez, ami eddig se hiányzott az életemből... Na, de csak úgy mondom, hogy most már én is megtalálható vagyok ezen a csodálatos oldalon: 

http://instagram.com/metalmacska

Mondjuk, nem tudom, hogy milyen gyakran fogok képeket feldobálni, mert mint tudjuk, minden csoda három napig tart és a Nikonnal még mindig jobban szeretek fényképezni, mint bármilyen okostelefonnal... :D

Veled leszek...

"- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
- Na igen-igen, úgy könnyű. De... ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
-Hát tulajdonképpen...
- És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
- Micimackó, mi van, ha mégis?
-Mégsem, az nem fordulhat elő... Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
- Mi az a fontos megjegyezni való?
- Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek... veled leszek!"

Rosszaságok és jóságok

Amikor hétfő reggel munkába menet elestem biciklivel, már akkor sejthettem volna, hogy ez a hét nem lesz valami fényes... Az időjárás is pocsék volt és tulajdonképpen csak azért nem ütöttem meg magam, mert annyi réteg ruha volt rajtam, hogy megvédett. Joggal kérdezhetnétek, hogy minek járok ilyen időben is biciklivel, de a válasz nagyon egyszerű: egyrészt, mert nagyon messze lakok a kórháztól és nem fogok begyalogolni, másrészt meg amióta a baleseti sebészeten dolgozom, azóta nem ismerek félelmet... 

Hétfő este voltunk Dexterrel varratszedésen, itt Baján. Az első műtét sebei nagyon szépek, de a második hege fantasztikusan szétnyílt... A doktor néni csak annyit mondott, hogy mossam ki Betandine-nal naponta 2-3 alkalommal és begyógyul az magától. Amikor pár óra elteltével jobban szemügyre vettem a sebet, akkor láttam, hogy nem kicsit van szétnyílva, de legalább nagyon, úgyhogy azonnal lefotóztam és elküldtem a képet a mohácsi, operáló orvosunknak, aki meghagyta, hogy kedden reggel hívjam fel... Ajjaj, ebből nem számítottam semmi jóra...
A hab a tortára, hogy az állatorvostól hazafelé jövet elhagytam az Attilától kapott szépséges gyűrűmből a kék kövecskét, úgyhogy másnap munka után rögtön egy ékszerésznél kezdtem...

A keddi napban az volt a jó, hogy kaptam végre új, állandó kolleginát, aki Anett helyett lesz előreláthatólag 3 évig. Juditnak hívják, idősebb mint én, de nem dolgozott még a szakmában, úgyhogy nagyon sokat magyaráztam neki, de remélem, hogy hamar összeszokunk. :)
Felhívtam az állatorvos bácsit is, aki kiadta utasításba, hogy Hiperol oldattal mossam ki Dex sebét naponta legalább háromszor, adjak neki újra antibiotikumot és lehetőség szerint tegyek rá gallért, hogy ne nyalja a sebet... Nagyon jó. Ez a rövid története annak, hogy hogyan lett a közel 40 kilós kutyámból szobakutya... Azt a 8 órát, amit én dolgozok, azt gallérban töltötte az előszobában, mama felügyelete mellett, a nap többi részében pedig folyamatosan velem volt és egy zoknit húztam a lábára, hogy ne nyalja azt a "csodás" sebét... 

Én nem tudom milyen az, amikor valakinek gyereke van, de biztosra veszem, hogy valami ilyesmi érzés lehet és néha az igazi szülők is elfáradnak néha... Engem nagyon leszívott ez a hét a maga folyamatos aggódásaival és sebkezelésével... Lepergett előttem a lehető legrosszabb dolog is már, de mindenki vigasztalt, hogy ne aggódjak, a kutyák immunrendszere sokkal ellenállóbb, mint az embereké és nem lesz semmi baj... 

Csütörtökön akartam venni új telefont és előfizetést, de egy régi tartozás miatt nem lehetett a nevemre megcsináltatni a dolgot... Mire ez kiderült addigra elment röpke egy óra az életemből... Persze, miért is menne valami egyszerűen? Mire odaértem az esti edzésre, addigra semmi életkedvem nem volt, és ezt Jani is megjegyezte... Lemerültem, elfáradtam. 

Pénteken kezdtek jóra fordulni a dolgok, amikor is Nóri nevére, de megcsináltattam az új előfizetést és megvettem az új telefonomat, egy Sony Xperia SP-t. Nagyon szép kis készülék, és nagyon okos, szóval most már én is aktívan Instagramozhatok meg egyéb hülyeségek, amik nélkül eddig is tökéletesen elvoltam... :D

T-Mobil után átjött Tamás, és elmondtam neki, hogy mit kell tennie Dexterrel a hétvégén, hogy én nyugodtan elmehessek Pécsre, Attilához. Drága barátom elvállalta a gyerekemet, így legalább egy kicsit kevésbé kellett érte aggódnom... 

A fél hatos busszal mentem át Pécsre, Attila már várt, amikor leszálltam :) Elmentünk a pécsi lakásba, majd onnan a plázához találkozni valami ismerősével, azután végre haza, Pécsudvardra. Az anyukája átvette tőlem a régi telómat, így mindenkinek meg volt az öröme :)
Ates megkérdezte, hogy ugyan mennyit aludtam a héten, mert hatalmas karikák éktelenkedtek a szemem alatt... A kutya miatti idegeskedésem, meg az egész héten összejött apró hülyeségek miatt nem sokat... Vacsora után a Mátrix volt betervezve, mert azt még egyikünk se látta, de én kb. az első 3 percet fogtam fel belőle, mert pici szívem mellkasára borulva nagyon hamar elaludtam. Jó helyen voltam, akkor és ott már átadhattam magam a pihenésnek... :) 

Szombaton délben ébredtünk, ami számításaim szerint legalább 12 óra alvást jelentett, és Attila első mondata az volt, hogy el is tűntek a szemem alól a karikák... :) Ebédre le is másztunk az emeletről, a délután pedig kockulással, pihenéssel, összebújással telt :) Terveztünk menni korizni, de mivel vizes volt a jég, ezért ezt a programot skippeltük. Estére vettünk bort, meg Sommersby-t, rendeltünk egy pizzát, felmentünk a lakásba és ott hepajkodtunk ketten :) 

Annyira utálom, hogy 5 napon keresztül várok arra, hogy vele legyek, aztán az a kettő, ami jut nekünk, az meg olyan gyorsan tovaszáll... Délelőtt rendet tettünk a lakásban, megvártuk Attila húgát, Dalmát, amíg odajön a lakáshoz, majd elmentünk Fressnapf-ba, az állati áruházba, mert én ott eddig csak egyszer voltam bent, akkor is csak szinte beszaladtam és mentem is ki. Kinéztem egy csomó holmit Dexternek, amikre most még nincsen pénzem (marketing, öcsém! a kutyának teljesen mindegy, hogy tappancs mintás tálból eszik-e vagy sem, de a gazdi csak azért is megveszi, mert jól néz ki! :D), de azért sikerült vennem neki egy kiló jutalomfalatot, meg egy új nyakörvet... :)

Ebédre rántott hús rizi-bizivel, délután pedig Attila anyujának, Tündének segítettem a telefonnal kapcsolatban. Három óra körül bementünk Swift Club-os találkozóra, de ott nem sok időt töltöttünk, mert négy óra után indult a buszom Bajára és még gyógyszertárba is be kellett szaladnom, herpeszkenőcsért... Mert az is mindig a legjobbkor jön ki... 

Jövő héten Ő jön, most megint számolhatom vissza a napokat péntekig... 

Azért vasárnap estére is jutott egy kis öröm, ugyanis végre sikerült megvennem az új objektívet a Nikonra, amit Balu haza is hozott nekem Pestről és ma végre megkaparintottam :D 55-200 mm-es obi, már fel is avattam, természetesen Dexter állt nekem modellt. :)

Kutyám nélkül soha!

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik."

Az elmúlt hetekben nagyon sok minden történt velünk, és nem igazán a blogírással voltam elfoglalva. Rájöttem, hogy az életben bármi történjék is, a kutyámmal mindig ott leszünk egymásnak, és soha nem fogom cserben hagyni... És most úgy néz ki, hogy ehhez a mániámhoz találtam kétlábú társat is, aki elviseli a hülyeségeimet és így szeret, ahogy vagyok... 

 Attilát november 30-án ismertem meg a bajai kick box gálán és már akkor tudtam, hogy nekem van kitalálva, amikor a mérlegelésnél megláttam a hatalmas tappancsos-farkasos tetoválást a vállán. :) Már másnap beszélgetni kezdtünk és december közepén találkoztunk először. Pécsudvardon lakik, ami Pécstől csupán néhány kilométerre van- úgy néz ki, hogy nem tudok elszakadni ettől a várostól :) A jó hír, aminek külön örülök, hogy mamáéknak is nagyon szimpatikus, nagyon jól kijönnek egymással, ez pedig nagy szó, mert az öregeknek elég nehéz megfelelni... De Attilának sikerült :D Én is nagyon bírom az ő szüleit, meg a tesóit is. Anyukájával azonnal volt közös téma, ugyanis ápolónőként dolgozik :)  A kutyaszeretetével kapcsolatban sem tévedtem, neki is van két ebe: Sárpi, az ivartalanított keverék és Sára, a pitbull leányzó :D
Remélem, sokáig fent állnak majd ezek a mostani állapotok, és hamarosan úgy alakul az életünk, ahogy azt elterveztük... Történetesen, várjuk azokat a vasárnapokat, amikor nem kell egymástól elköszönnünk és külön töltenünk a dolgos hétköznapokat... :)
Először féltem ettől az egésztől, mert rájöttem, hogy a kutyámmal és a boxkesztyűimmel, szerelem nélkül vagyok a legerősebb... de jött Ő és megingatott mindent... Már nem bánom. Szeretem. :) Múlt héten kaptam tőle egy pici, kék köves gyűrűt. Nem eljegyzési, de én nagyon örültem neki, mert egyrészt még soha senkitől nem kaptam gyűrűt, másrészt ez az ékszer még akkor is az összetartozást jelenti, ha még nem azért kapja az ember lánya, mert eljegyzik... :)

Az új évet úgy kezdtük, hogy elvittük Dextert Mohácsra, Dr. Szabó Lajoshoz, aki egy ortopéd specialista állatorvos. Megröntgenezte Dex lábát, hogy kiderítse mitől sántít már egy jó ideje. Enyhe fokú könyök dysplasiát állapított meg, aminek következtében porckopás- és leválás következett be, ezért műtétet javasolt... Ettől féltem a legjobban... Január 15-én megtörtént az első műtét: kipucolta az ízületet arthroscop-pal. Én nem tudom, hogy milyen érzés az, amikor az embernek gyereke van, de biztosra veszem, hogy valami ilyesmi... Amikor azon az estén hazaértünk az állatorvostól és lefektettem a fél kába kutyámat az előszobában, akkor csak ráborultam és hagytam, hogy csorogjanak a könnyeim... Pedig minden rendben ment, nem volt semmi gond, csak egyszerűen nagyon aggódtam érte... Nem is tudom elmondani, hogy mennyit jelent nekem ez az eb... A műtét másnapjának éjszakáján engedtem be Dextert először a szobámba úgy, hogy ott is aludhatott. Aki még nem aludt el úgy, hogy lelóg a keze az ágyról, és azt néha megnyalja egy hálás kutya... az nem is tudja, mit vesztett...
Ezúton is köszönöm a támogatást és a szurkolást mindenkinek, legfőképpen Csabának, Dex tenyésztőjének, aki nem csak sokat segített, de vállalta, hogy kifizeti a műtétet... Jó érzés, hogy vannak még ilyen emberek a világon, akik igen is felelősséget vállalnak az általuk tenyésztett kutyákért! :)

Sajnos, sort kellett keríteni egy második műtétre is, mert a doki szerint olyan szűk Dexter könyökízületi rése, hogy ha nem operálja meg még egyszer, akkor kiújulhat ez a porckopásos probléma... Múlt hét pénteken volt a procedúra: a Doktor átvágta a kutya singcsontját, kivett belőle egy darabot (ulna osteotomia), ezáltal növelve az ízületi rést. Ez nagyobb szabású műtét volt, most két hónapig fog sántítani szegénykém, de nyárra teljesen meg fog gyógyulni és mindenféle kutyás sportra alkalmas lesz. 100%-os munkakutya lesz! A doki mondta, hogy időben észrevettük a problémát és olyan enyhe fokú porckárosodás jött létre, hogy szinte észrevehetetlen, tökéletes gyógyulás várható. :) A második műtétről Attila hozott haza minket, aki kijelentette, hogy ez a minimum, amit a nevelt fiáért bevállal... :)

"Aki engem szeret, szereti a kutyámat is."

Amióta megműtötték, azóta gyakorlatilag Dexter lett a lakótársam. A munkaidőmet leszámítva szinte egész nap bent van, mert természetesen a hónak aznap kellett leesnie, amikor az első operáció volt.... A sebeinek nem tesz túl jót a hidegben való fekvés, ezért lényegében véve beköltözött a lakásba. Néha nehéz vele, mert egy nagytestű munkakutya nem lakásba való, de kezdünk egyre jobban összeszokni, és ha törik, ha szakad akkor is kibírjuk ezt a pár hetet, amíg ilyen rossz idő van... 

 A mostani hétvége döbbentett rá igazán arra, hogy ez a srác mennyire szeret engem, és hogy nekem igen is egy ilyen emberre van szükségem mint Ő...  Mert nem mindegy, hogy mit vagy képes megtenni a másikért...
Csütörtökön, dél körül hívott mama, hogy baj van, mert Dexter megcsúszott a lépcsőn, leesett és annyira fáj a lába, hogy maga alá pisilt-kakilt... Nagyon ideges lettem, mert a munkaidőm háromig tart, nem tudtam előbb eljönni a kórházból - a két műtét miatt így is egyszer szabit vettem ki, egyszer pedig elkéredzkedtem előbb...  Természetesen aznap készültem Pécsre, mert Attilának szalagavatója volt pénteken... Majdnem sírva hívtam fel, hogy mi történt, és hogy nagyon nagy gond lenne-e, ha kutyástól mennék...? Rögtön arra gondoltam, hogy biztosan idiótának tart, hogy ennyire nem bírok elszakadni Dextertől, mikor mamáék is tudnának rá figyelni, de 10 perc múlva visszahívott, hogy megbeszélte a szüleivel: jöhetünk, várnak mindkettőnket... Annyira hálás voltam, hogy el sem tudom mondani... Összecsomagoltam, mama vonatra rakott Dexterrel együtt, és három órás út vette kezdetét. Közben néztem a "fiamat" és arra gondoltam, hogy szegény Rexszel olyan sok felé nem mentünk el... De Dexszel már is több helyre jutottunk el, és megfogadtam, hogy ahova csak lehet, oda viszem magammal... Minél több időt kell együtt tölteni, hogy szép és tartalmas élete legyen neki is. Ránéztem és csak annyit mondtam neki: "Ez is egy kaland, amit ketten élünk meg." :)

Szerencsére az utat jól viselte, vagy aludt vagy nézelődött, csak a dombóvári átszállás volt kissé nehézkes a vonat hatalmas lépcsői miatt. Az emberekben pedig most kivételesen kellemeset csalódtam... Nagyon segítőkész kalauzzal és útitársakkal találkoztam, akik segítettek a csomagjaimat pakolni, amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy a közel 40 kilós ebemet fel- illetve lejuttassam a vonatra/ról.

Amikor leszálltam Pécsen, Attila már várt, és én egyből magyarázkodni kezdtem neki, hogy biztosan azt hiszi, micsoda egy idióta vagyok, hogy képes voltam elhozni a sánta kutyámat is magammal hétvégére, csak mert megesz az aggodalom... De tévedtem. Közölte, hogy így szeret és nem kell neki senki más, még ha normális is :)
De Ő legalább már a kapcsolatunk elejétől fogva tudja: ilyen vagyok. Kutyás. Hatlábú. És ilyen is maradok, amíg világ a világ... Kutyám nélkül soha. Így fogad el, és ez mindennél többet jelent nekem... 

Sárpi kutya át lett költöztetve Attila mamájához, Joli nénihez, mert nem igen jön ki más kutyákkal, főleg kanokkal. Így Dexter Sárával osztozott a boxon, illetve az udvaron. Jól kijöttek egymással hál' istennek :) Pénteken és szombaton csináltam róluk sok-sok képet :) 

Pénteken egy fél napra magukra hagytuk az ebedliket, ugyanis délután ötkor volt Ates szalagavatója. Bementünk a pécsi lakásukba, ahol kényelmesen el tudtunk készülni és csinosba vágni magunkat. Attila húga, Dalma csinált rólunk pár képet, Attila anyuja megcsinálta a hajam, majd mentünk is a Lauber Dezső sportcsarnokba, hogy végignézzük a szalagavató műsort:)

Zsolti, Leon, Ates - a három gengszter :D

Az avató után elmentünk Tesco-ba, vettünk bort, almalevet meg nekem zoknit, mert a csütörtöki nagy riadalomban azt elfelejtettem hozni :D Ates barátait elvittük haza, ők mentek be a városba bulizni, mi pedig a lakás felé vettük az irányt, ahol édes kettesben iszogattunk és pizzáztunk :)

Szombaton visszamentünk Pécsudvardra ebédelni, no meg persze azért, mert a kutyáink már nagyon vártak minket :) Délután még kicsit kockultunk, majd összepakoltunk és Ates ötlete alapján eljöttünk hozzánk Bajára. Ez már csak azért is jó volt, mert gyorsabb volt, mint a vonat, mindenkinek kényelmesebb így és a vonatjegy árát inkább beletankoltam a Suzukiba... :) 

A mai nap nevetgéléssel, halászlével és vízvezeték szereléssel telt, majd Attila sajnos elég időben elment, hogy még világosban érjen haza. Máris hiányzik... :)

Most ismét Dexterrel vagyunk itthon, ketten. Itt szuszog mellettem, miközben lassan a végére érek ennek a szép hosszú bejegyzésnek, és ez nagyon jó érzés. Mármint, hogy itt szuszog... :) Szeretek úgy elaludni, hogy tudom: ott fekszik az ágy mellett, őrzi az álmom, én pedig az övét...