Kutyás vagyok... :)

"Van a kutyatartó, akinek van egy vagy több kutyája, rend szerint "tárgyként" funkcionálnak (pl. házőrző jelző berendezés az udvaron) nála az ebek, maximum enni inni kapnak, de egy jó szót, simogatást nem, sétát, foglalkozást azt végképp nem, sőt van amelyik undorodik a kutyaszőrtől vagy nyáltól.
Van a gazda, aki érzelmileg is kötődik a kutyájához, kommunikál vele és gondoskodik a négylábú barátjáról, annak mozgásáról és szán rá időt a szabadidejéből.
Van a KUTYÁS, aki szimbiózisban él a kutyájával, minden rezdülését ismeri és a legértékesebb számára az az idő, amit vele tölt... lehet játék, tréning, vizsga, verseny, vagy csak úgy nézünk ki a fejünkből és végigsimítjuk azt az okos, intelligens fejet amit az ölünkbe tett a mi legjobb barátunk... Minket nem zavar a nyál, a szőr, a sáros tappancs nyomok a ruhánkon. Széles mosollyal ugrunk el a boltba kutyázás után valami kajáért, miközben úgy nézünk ki, mint a kijáró disznók. Már "Kutyás vagyok, nem csöves" feliratú ruhára is gondoltunk, de minek- kinek is magyarázkodjunk ezzel? Az emberek többsége ezt nem érti, rendszerint hülyének nézi a KUTYÁST. De ez minket cseppet sem zavar, mert aki ebbe nem kóstolt bele, akinek még nem sikerült az érzelmi intelligenciáját erre a szintre fejleszteni, az nem is értheti. Annak a kutya lehet zavaró, lehet "tárgy", de semmiképpen nem társ. Mi pedig meglátjuk még az ő kutyájában is azokat a nagyszerű tulajdonságokat, amelyeket ő valószínűleg soha nem fog érzékelni, sajnos.." 

érdekes...

...ha egy pasi kitekintget a kapcsolatból, akkor az belefér és megbocsátható (lenne), de ha a nő ezek után kiadja az útját és máshol keresi a boldogságot, akkor az egy utolsó ribanc lesz. Egyértelmű.

Amúgy jól vagyok. És boldog vagyok. Itthon, Baján. Ideköt minden: a barátaim, a családom, a kutyám és a kutyaiskola, a sport, a munkám és most már egy olyan ember is, aki hónapok óta itt volt az orrom előtt, csak vak voltam, hogy kinyissam a szemem... Úgy érzem, hogy minden téren hazaértem. Nyugodt vagyok, megszűnt a hétköznapi stressz és valami hihetetlen lelki béke lett úrrá rajtam... :) Jó, hogy nem mentem el innen.

Ja, és most már a leendő lovam is ideköt... Bemutatom Táncost, aki ma 3 hetes és ha minden a tervek szerint alakul, akkor az én harci pacajom lesz :D

 

Szóval, Ő Táncos, aki arról kapta a nevét, hogy már 1-2 naposan szökdécselt... Most meg már pláne, próbálgatja az erejét a leányzó. Anyja lipicai, apja nóniusz, szóval nem lesz kicsi... Sokat kell még tanulnom a lovakról, de azt hiszem, Ő nekem született, és együtt növünk majd fel a feladathoz. Együtt tanuljuk meg a "szakma" csínját-bínját, és remélem, hogy tökéletes párost fogunk alkotni. :)

A nyári szabira még augusztusig várni kell, de azért igyekszünk kihasználni a hétvégéket is: ma családi kaja unokaöcséméknél, holnap Halason kick box bemutató, jövő hétvégén pedig Vácra megyünk. Úgy szép az élet, ha zajlik és ha az elképzelt jövő szépen, lassan megvalósul... :)

van ez így

"15 perc nagyon hosszú idő,

Szerelmek múlnak el, változhat a jövő..."

és én most boldog vagyok.

J

"Lesznek találkozások... Amik fenekestül forgatják fel a világod. Érkezni fog valaki, aki darabokra szed, majd újra összerak, rávilágít a hibáidra és folyton többre sarkall. Te persze félni fogsz. Reszketni fog minden porcikád, de a végén úgyis a kíváncsiságod győz és teljesen átadod magad neki. Lehet, hogy nem is érted majd miért, hisz Ő csak mesél, nevet, szóval tart. Támogat, felvidít és közben szép lassan megtanít élni. De talán nem is tudatosan teszi. Egyszerűen a lényéből fakad. Derűs, vidám és olyan erősen vonz magához, hogy képtelen vagy ellenállni neki. Ahogy telnek a hónapok, úgy leszel egyre biztosabb abban, hogy az életed már sosem lehet olyan, mint korábban, hisz lassacskán teljesen átszínezi a világod. A szürkéid szivárványszínekre cseréli, és közben te is észrevétlenül változol. Elindulsz egy úton, amelyre egyedül sosem léptél volna. És ő ott lesz végig, és fogja a kezed. Melletted lépdel. Vigyáz rád. Mosolyog. És Szeret."

májusi idézet

"Ok nélküli találkozások nincsenek:
Minden ember valamilyen céllal érkezik egy másik ember életébe.
Több milliárd ember él a Földön. És Te mégis pont ezekkel az emberekkel találkozol. Gondold csak végig, szerinted véletlen? Ugyan, hát hogyan is lehetne!
Van, akinek elég csak egyszer besétálnia, hogy lásd és tudd, mi dolgod van vele az életben. De másnak el kell sétálni ezerszer, míg egyáltalán az életed része lesz. Akár csak egy éjjelre, de lehet a halálod napjáig marad. Lehet, az ötödik ember, akit holnap látsz az utcán, fél év múlva melletted ébred. Vagy, akivel eddig csak maximum köszöntetek, hirtelen az egyik legfontosabb szereplő lesz az életedben.Mindennek és mindenkinek megvan a saját ideje. Annak is, hogy kiderüljön a találkozás oka. Ehhez sokszor rengeteg idő kell. De, amikor rájössz, azt is megtudod, miért pont akkor kellett megtudnod mindezt.
Te nem tudod, de az élet tudja, mikor és mennyit bírsz el valójában. Ennek megfelelően küldi a segítőidet az életedbe. Mert mindenki egy segítő. Mindenki, akivel kapcsolatba kerülsz, egy apró kis darabot hordoz belőled. És pont akkor jönnek, amikor ezt a darabot magadba kell illesztened. Akár a szívedbe, akár a lelkedbe, akár a testedbe. Ezért kell nyitottnak lenned és ezért kell menned. Ezért nem állhatsz egy helyben, hanem haladnod az úton nyitott szemmel. Mert az élet folyamatosan küldi az embereket, és Te ösztönösen tudni fogod, ki az, akivel dolgod van . Bíznod kell ebben az ösztönödben. Nem tudsz rosszul választani. Mert, ha az a választás éppen pokoli kínokhoz is vezet, Neked akkor éppen arra volt szükséged, de ezt majd csak később érted meg.
Minden ember okkal érkezik az életedbe. Fogadd el és fogadd be. Az idő majd úgyis megmutatja, ki milyen céllal érkezett. Te is okkal érkezel mások életébe, Te is mások darabjait hordozod saját magadban…"

Szituáció

Az a nagy harci helyzet, hogy egy olyan időszakom következik, amikor beindul a pörgés. Próbálom összehangolni az életemben a melót, az edzést és immáron a kutyaiskolát is, mert Dexter lába már teljesen meggyógyult... A hétvégéimet pedig Attilával töltöm :) 

A kórházunk nyert egy pályázatot, és ezért május végétől (vagy június elejétől) 15 alkalommal (heti 2x) kell kimennem majd Bátmonostorra tornát tartani. Heti 2x lesz kutyaiskola is, ezért azt találtam ki, hogy munka előtt, reggel 6 óra körül fogok járni edzeni, illetve majd Attilával is tudok kondiba menni, Pécsen.

Remélem, hogy lesz erőm ehhez az elkövetkező két hónaphoz... Valaki szerint sokat vállaltam be, és nem muszáj nekem minden téren megfelelni mindenkinek... De én csak egy embernek akarok megfelelni: magamnak! :)

Muszáj dolgoznom, mert céljaim vannak: Dexterrel a munkavizsga, majd nyár végén el szeretnénk menni Montenegróba nyaralni. (Mármint Attilával és a szüleivel. Dexter addig Jászárokszálláson fog nyaralni, a tenyésztőjénél :D) Spórolós, sportolós, dolgozós időszak jön most, úgyhogy hatalmas nagy hajrá nekem! :) 

Telefonos kép a tegnapi kutyasuliból :)

Semmi

-Azért nem félek tőled, mert már tudom, hogy ha egyedül vagyok, akkor sincs semmi...
-Igen, jól mondod. Akkor nincs semmi.

nincscím, mert zagyva

Néha olyan jó lenne egy olyan kapcsolat, amiben nincs min idegeskedni, vagy idegesíteni magam... Amiben nem kell várni. Folyton csak várni. Várni az együtt töltött időre, ami pillanatok alatt elrepül, hogy aztán elölről kezdjem a várakozást.... Minden estét együtt tölteni, minden napot együtt indítani... Erre vágyom! Vagy mégsem? Elég nekem a hétvégi találkozások rövid, de annál nagyobb öröme? Mikor jön már el az az idő, amikor nem kell a vasárnap estéket egyedül töltenem, hogy aztán reggel egyedül kezdjem meg a hétköznapi robotot?

De ha lenne egy normális, hétköznapi nemtávkapcsolatom, amiben nem kell idegeskednem... akkor honnan tudnám, hogyan érezném, hogy élek?

idevágó

 "Történhet bármi a világban. Lehet kitűnő munkánk, jól fizető állásunk, bejárhatjuk a világot. Elérhetjük a csillagokat, de mégis, életünket a MÁSIKHOZ fűződő viszonyunk határozza meg. Körülötte forog a világ, a gondolataink, bármit teszünk. Nő és férfi viszonya határozza meg a világot, ez mozgatja, ez viszi tovább. A Másik mindig benne van a kávéban, a finom ebédben vagy éppen az odaégett vacsorában, egy könyvben, a déli harangszóban, egy illatban, a szépre sikerült gondolatban... mindenben. Ha nehéz a munka, ha sikeres vagy, ha rossz napod van, ha ragyog rád a napfény, mind-mind miatta van. A másik miatt. A Nő miatt. A Férfi miatt. Bármit teszel, ott van mindenben. És ennek így kell lennie. Mert Nő Férfi nélkül, Férfi Nő nélkül nem teljes. Csak együtt. Ketten."

 (Csitáry-Hock Tamás)

Gondolat lecsapolás

Annyi mindenről kéne írnom... Sportról, munkáról, kutyáról, a megsérült kezemről és a vállamba kapott tetanuszról, a lovaglásról, mert lehet, hogy ez is jelen lesz az életemben mostantól, arról hogy felmerült: elköltözöm Bajáról, pedig nagyon félek, hogy balul sülnek el dolgok... Aztán most inkább írok csak pár sort... 

Hatalmas lépéseket kéne megtennem és én félek. Félek, hogy valami nem fog stimmelni és tönkreteszem az egész bajai életemet... Pécsre kéne mennem. Vissza. Attilához. Dexterrel együtt. De még korai... Pedig már erről van szó... Nem akarok elkapkodni semmit, de már erről van szó. Félek itt hagyni a munkámat, pláne úgy hogy ott még nem is kerestem. Biztos itt a helyem, és itt nincs olyan, hogy meggondoltam magam, visszajövök melózni... Pedig én nagyon-nagyon szeretek itt dolgozni. Szeretem a kolleganőimet, a főnökeimet... Biztos, hogy sokszor hazajárnánk majd, de... Akkor én már itt csak vendég lennék, és nem akarom ezt. Imádom Baját... Hiányozna nagyon a Duna illata, a séták a Sugó parton... Pécsen nincs víz... és ez elszomorít. 

Ugyanakkor eszembe jut, amit múltkor mondott a főorvos asszony: hogy soha ne a karrier, a munka legyen az első, hanem a szeretteink, a család. Már pedig én nagyon szeretem ezt a srácot, mert nem minden fiú ajánlja fel, hogy költözzem oda, kutyástul... Eszembe jut, hogy ez csak egy munka, és dolgozni kéne máshol is. Ugyanúgy gyógytornász lennék, ugyanúgy néniket, bácsikat, törött, sérült, műtött végtagokat tornáztatnék. És azzal lennék, ahhoz térnék haza esténként, akit szeretek. Ez a nem mindegy. De készen állok én arra, hogy teljesen önállóvá váljak? Előbb-utóbb lépni kell, mert nem akarok évekig távkapcsolatban élni.

És ha rosszul sül el? Aztán eszembe jut, hogy nem sülhet el rosszul, mert én máshogy akarom, máshogy képzelem, és az utóbbi egy évben minden sikerült, amit bevonzottam magamnak, mert én ebben hiszek.

Nem sülhet el rosszul, mert ha van egy fiú, aki azt akarja, hogy kutyástul költözzek hozzá, akkor az már jelent valamit, nem? 

Nem nagy dolog, de ha a tegnapi beszélgetésre gondolok, akkor minden kétségem elszáll... Rendeltem netről két Everlast pulcsit, és rájöttem, hogy én már csak ilyen sportos maradok, szerintem az életben nem fogok pénzt kiadni nőies pulcsikra... és ezt meg is osztottam Attilával. Ő erre pedig azt reagálta, hogy pont ez tetszik neki bennem, és hogy azért szeret aki/ami vagyok. Azt hiszem, ez elég meggyőző volt. Végre, így vagyok jó valakinek, ahogy vagyok: sportosan, néha sebesen, fájósan, izomlázasan, néha hisztisen, de legfőképpen: mindig kutyásan.

Gondolatok a Szent Rókus Kórházból

Azért szeretek kórházban dolgozni, mert nagyon sok emberrel találkozom, sok sorsot megismerek, és mondhatni még barátokat is szerzek...

Csodálatos érzés, amikor hétfőn bemész és a nénik csillogó szemmel néznek rád, mert a "tornásznővérkéket" várták egész hétvégén... Amikor könnyes szemmel kapja valaki el a kezed, a búcsúzás pillanatában, mert viszi haza a betegszállító és rebegve mondja, hogy sosem tudja meghálálni azt, amit érte tettél, mert nélküled nem jutott volna semmire... Amikor együtt tudsz nevetni egy olyan beteggel, akit már nagyon jól ismersz, mert négy hónapja bent fekszik, és hiába "kínzod meg" nap mint nap, ő mégis vár... Amikor egy agyvérzett, veled egyidős srác lassan, tagoltan elmondja, hogy nem itt a baleseti sebészeten, hanem majd egy ivóban szeretne veled legközelebb találkozni... Amikor kapsz egy sms-t valakitől, aki már fél éve jár hozzád tornázni, hogy "most voltam a főorvosnál és LOVAGOLHATOK!" - tehát elértétek a közös célotok... Amikor egy éber kómás férfi előtted próbálja meg kimondani az első szavakat, és előtted mozdítja meg a hüvelykujját... apró csoda, de mégis csoda! Amikor egy váll műtött hölgy elmondja, hogy a szomszéd utcában lakik, pont rálát az emeletről a házunkra és ő igazából ismer már engem baba korom óta, mert anya vitt engem a bicikli csomagtartóján és ő emlékszik erre... és én elgondolkodom azon, hogy mindig meg kell becsülni az embertársainkat, mert sosem tudhatod, hogy 20 év múlva kiből lesz olyan szakember, aki segíteni fog a te bajodon is... Amikor a főorvosasszonnyal ülsz egy asztalnál és elmondja az élet legnagyobb és legfontosabb dolgait, történetesen, hogy mindig a család legyen az első és ne a karrier... Amikor megkérdezik, hogy "te miért nem orvos lettél?" és elismerik a tudásod, vagy amikor egy ápoló tanulónak mondja a főorvos, hogy a "gyógytornászoktól is sokat lehet ám tanulni!"
Na, ezek azok a pillanatok, amiért igenis megéri csinálni ezt az egészet. A szakmát. A hivatásom. Még akkor is, ha néha vannak olyan napok, amikor nem könnyű. Még akkor is, ha nyelni kell. Még akkor is, amikor megfordult a fejemben a költözés...  Szeretem ezt csinálni, és még szeretném is nagyon sokáig. Vagy itt, vagy máshol, de gyógytornászként.

Veszélyes...

"Nem emlékszem, hogy mikor változott meg minden, csak éreztem, hogy megtörtént. Egy nap még legyőzhetetlen voltam, érinthetetlen, a következőben a szívem mintha a mellkasomon kívül vert volna, kitéve minden veszélynek."

Nincs nálam jobb!

Néha úgy el tudok bizonytalanodni... A munkámban, a szerelemben, a sportban... Hogy jól csinálom-e, megéri-e csinálni...? Aztán végül mindig rájövök, hogy "csak felfelé jó az irány!" Ezentúl ehhez fogom tartani magam, az élet minden területén: 

"Könnytengerben úszom tovább..."

"Ha nem látod a lábnyomait eső után az aszfalton, ha nem lesz a sarokban a kedvenc takarója, ha nem lesz az edénykéje a megszokott helyen, ha nem látod a csillogó vízcseppeket mindenhol, amikor ivott, ha nem lóg a póráz az előszobában, ha nem indulsz el télen-nyáron vele az utcán, ha nem hallod kis mancsai kopogását, ha nem kapja fel a fejét legkisebb mozdulatodra, ha felriadsz éjjel, mert hiányzik valami, aminek a léte idáig benne volt mindenben...
...akkor előveheted a kopott nyakörvet, az elnyűtt játékot, a megrágott távirányítót, az összenyálazott könyvet, a képeket. Akkor végig tudod nyugodtan gondolni, mi volt, amíg hozzád tartozott. Hogy miért nem adtál neki, mikor türelmesen ült melletted és várt egy kicsi, nagyon kicsi falatot. Hogy miért nem mentél vele rögtön, amikor láttad, hogy mennie kell. Amikor kiabáltál vele a szétrágott papucs miatt, pedig egész nap rád várt. Mert az egész életét azzal töltötte, hogy rád várt. Mert dolgoztál, tanultál, moziba, strandra mentél. És ő várt. Nem haragudott, nem hibáztatott, nem panaszkodott. Öröm volt neki az is, ha várhatott rád. Nem értette, miért nem mehet veled mindenhová, hiszen neki az volt az álma: mindenhol veled, mindig.
De az ő életét a tiéd határozta meg, az ő vágyait a tieid irányították. Az ő álmait te álmodtad meg helyette.
Vedd elő a képeit. Mindet tedd félre, csak kettőt tarts meg. Egy olyat, amire ha ránézel, elmosolyodsz. És egy olyat, amitől elsírod magad.
Ha jól választottál, csak egy kép lesz előtted."

Instagram

Most hogy nekem is van egy nagyon intelligens telefonom, csatlakoztam én is egy olyan közösséghez, ami eddig se hiányzott az életemből... Na, de csak úgy mondom, hogy most már én is megtalálható vagyok ezen a csodálatos oldalon: 

http://instagram.com/metalmacska

Mondjuk, nem tudom, hogy milyen gyakran fogok képeket feldobálni, mert mint tudjuk, minden csoda három napig tart és a Nikonnal még mindig jobban szeretek fényképezni, mint bármilyen okostelefonnal... :D

Veled leszek...

"- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
- Na igen-igen, úgy könnyű. De... ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
-Hát tulajdonképpen...
- És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
- Micimackó, mi van, ha mégis?
-Mégsem, az nem fordulhat elő... Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
- Mi az a fontos megjegyezni való?
- Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek... veled leszek!"

Rosszaságok és jóságok

Amikor hétfő reggel munkába menet elestem biciklivel, már akkor sejthettem volna, hogy ez a hét nem lesz valami fényes... Az időjárás is pocsék volt és tulajdonképpen csak azért nem ütöttem meg magam, mert annyi réteg ruha volt rajtam, hogy megvédett. Joggal kérdezhetnétek, hogy minek járok ilyen időben is biciklivel, de a válasz nagyon egyszerű: egyrészt, mert nagyon messze lakok a kórháztól és nem fogok begyalogolni, másrészt meg amióta a baleseti sebészeten dolgozom, azóta nem ismerek félelmet... 

Hétfő este voltunk Dexterrel varratszedésen, itt Baján. Az első műtét sebei nagyon szépek, de a második hege fantasztikusan szétnyílt... A doktor néni csak annyit mondott, hogy mossam ki Betandine-nal naponta 2-3 alkalommal és begyógyul az magától. Amikor pár óra elteltével jobban szemügyre vettem a sebet, akkor láttam, hogy nem kicsit van szétnyílva, de legalább nagyon, úgyhogy azonnal lefotóztam és elküldtem a képet a mohácsi, operáló orvosunknak, aki meghagyta, hogy kedden reggel hívjam fel... Ajjaj, ebből nem számítottam semmi jóra...
A hab a tortára, hogy az állatorvostól hazafelé jövet elhagytam az Attilától kapott szépséges gyűrűmből a kék kövecskét, úgyhogy másnap munka után rögtön egy ékszerésznél kezdtem...

A keddi napban az volt a jó, hogy kaptam végre új, állandó kolleginát, aki Anett helyett lesz előreláthatólag 3 évig. Juditnak hívják, idősebb mint én, de nem dolgozott még a szakmában, úgyhogy nagyon sokat magyaráztam neki, de remélem, hogy hamar összeszokunk. :)
Felhívtam az állatorvos bácsit is, aki kiadta utasításba, hogy Hiperol oldattal mossam ki Dex sebét naponta legalább háromszor, adjak neki újra antibiotikumot és lehetőség szerint tegyek rá gallért, hogy ne nyalja a sebet... Nagyon jó. Ez a rövid története annak, hogy hogyan lett a közel 40 kilós kutyámból szobakutya... Azt a 8 órát, amit én dolgozok, azt gallérban töltötte az előszobában, mama felügyelete mellett, a nap többi részében pedig folyamatosan velem volt és egy zoknit húztam a lábára, hogy ne nyalja azt a "csodás" sebét... 

Én nem tudom milyen az, amikor valakinek gyereke van, de biztosra veszem, hogy valami ilyesmi érzés lehet és néha az igazi szülők is elfáradnak néha... Engem nagyon leszívott ez a hét a maga folyamatos aggódásaival és sebkezelésével... Lepergett előttem a lehető legrosszabb dolog is már, de mindenki vigasztalt, hogy ne aggódjak, a kutyák immunrendszere sokkal ellenállóbb, mint az embereké és nem lesz semmi baj... 

Csütörtökön akartam venni új telefont és előfizetést, de egy régi tartozás miatt nem lehetett a nevemre megcsináltatni a dolgot... Mire ez kiderült addigra elment röpke egy óra az életemből... Persze, miért is menne valami egyszerűen? Mire odaértem az esti edzésre, addigra semmi életkedvem nem volt, és ezt Jani is megjegyezte... Lemerültem, elfáradtam. 

Pénteken kezdtek jóra fordulni a dolgok, amikor is Nóri nevére, de megcsináltattam az új előfizetést és megvettem az új telefonomat, egy Sony Xperia SP-t. Nagyon szép kis készülék, és nagyon okos, szóval most már én is aktívan Instagramozhatok meg egyéb hülyeségek, amik nélkül eddig is tökéletesen elvoltam... :D

T-Mobil után átjött Tamás, és elmondtam neki, hogy mit kell tennie Dexterrel a hétvégén, hogy én nyugodtan elmehessek Pécsre, Attilához. Drága barátom elvállalta a gyerekemet, így legalább egy kicsit kevésbé kellett érte aggódnom... 

A fél hatos busszal mentem át Pécsre, Attila már várt, amikor leszálltam :) Elmentünk a pécsi lakásba, majd onnan a plázához találkozni valami ismerősével, azután végre haza, Pécsudvardra. Az anyukája átvette tőlem a régi telómat, így mindenkinek meg volt az öröme :)
Ates megkérdezte, hogy ugyan mennyit aludtam a héten, mert hatalmas karikák éktelenkedtek a szemem alatt... A kutya miatti idegeskedésem, meg az egész héten összejött apró hülyeségek miatt nem sokat... Vacsora után a Mátrix volt betervezve, mert azt még egyikünk se látta, de én kb. az első 3 percet fogtam fel belőle, mert pici szívem mellkasára borulva nagyon hamar elaludtam. Jó helyen voltam, akkor és ott már átadhattam magam a pihenésnek... :) 

Szombaton délben ébredtünk, ami számításaim szerint legalább 12 óra alvást jelentett, és Attila első mondata az volt, hogy el is tűntek a szemem alól a karikák... :) Ebédre le is másztunk az emeletről, a délután pedig kockulással, pihenéssel, összebújással telt :) Terveztünk menni korizni, de mivel vizes volt a jég, ezért ezt a programot skippeltük. Estére vettünk bort, meg Sommersby-t, rendeltünk egy pizzát, felmentünk a lakásba és ott hepajkodtunk ketten :) 

Annyira utálom, hogy 5 napon keresztül várok arra, hogy vele legyek, aztán az a kettő, ami jut nekünk, az meg olyan gyorsan tovaszáll... Délelőtt rendet tettünk a lakásban, megvártuk Attila húgát, Dalmát, amíg odajön a lakáshoz, majd elmentünk Fressnapf-ba, az állati áruházba, mert én ott eddig csak egyszer voltam bent, akkor is csak szinte beszaladtam és mentem is ki. Kinéztem egy csomó holmit Dexternek, amikre most még nincsen pénzem (marketing, öcsém! a kutyának teljesen mindegy, hogy tappancs mintás tálból eszik-e vagy sem, de a gazdi csak azért is megveszi, mert jól néz ki! :D), de azért sikerült vennem neki egy kiló jutalomfalatot, meg egy új nyakörvet... :)

Ebédre rántott hús rizi-bizivel, délután pedig Attila anyujának, Tündének segítettem a telefonnal kapcsolatban. Három óra körül bementünk Swift Club-os találkozóra, de ott nem sok időt töltöttünk, mert négy óra után indult a buszom Bajára és még gyógyszertárba is be kellett szaladnom, herpeszkenőcsért... Mert az is mindig a legjobbkor jön ki... 

Jövő héten Ő jön, most megint számolhatom vissza a napokat péntekig... 

Azért vasárnap estére is jutott egy kis öröm, ugyanis végre sikerült megvennem az új objektívet a Nikonra, amit Balu haza is hozott nekem Pestről és ma végre megkaparintottam :D 55-200 mm-es obi, már fel is avattam, természetesen Dexter állt nekem modellt. :)

Kutyám nélkül soha!

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik."

Az elmúlt hetekben nagyon sok minden történt velünk, és nem igazán a blogírással voltam elfoglalva. Rájöttem, hogy az életben bármi történjék is, a kutyámmal mindig ott leszünk egymásnak, és soha nem fogom cserben hagyni... És most úgy néz ki, hogy ehhez a mániámhoz találtam kétlábú társat is, aki elviseli a hülyeségeimet és így szeret, ahogy vagyok... 

 Attilát november 30-án ismertem meg a bajai kick box gálán és már akkor tudtam, hogy nekem van kitalálva, amikor a mérlegelésnél megláttam a hatalmas tappancsos-farkasos tetoválást a vállán. :) Már másnap beszélgetni kezdtünk és december közepén találkoztunk először. Pécsudvardon lakik, ami Pécstől csupán néhány kilométerre van- úgy néz ki, hogy nem tudok elszakadni ettől a várostól :) A jó hír, aminek külön örülök, hogy mamáéknak is nagyon szimpatikus, nagyon jól kijönnek egymással, ez pedig nagy szó, mert az öregeknek elég nehéz megfelelni... De Attilának sikerült :D Én is nagyon bírom az ő szüleit, meg a tesóit is. Anyukájával azonnal volt közös téma, ugyanis ápolónőként dolgozik :)  A kutyaszeretetével kapcsolatban sem tévedtem, neki is van két ebe: Sárpi, az ivartalanított keverék és Sára, a pitbull leányzó :D
Remélem, sokáig fent állnak majd ezek a mostani állapotok, és hamarosan úgy alakul az életünk, ahogy azt elterveztük... Történetesen, várjuk azokat a vasárnapokat, amikor nem kell egymástól elköszönnünk és külön töltenünk a dolgos hétköznapokat... :)
Először féltem ettől az egésztől, mert rájöttem, hogy a kutyámmal és a boxkesztyűimmel, szerelem nélkül vagyok a legerősebb... de jött Ő és megingatott mindent... Már nem bánom. Szeretem. :) Múlt héten kaptam tőle egy pici, kék köves gyűrűt. Nem eljegyzési, de én nagyon örültem neki, mert egyrészt még soha senkitől nem kaptam gyűrűt, másrészt ez az ékszer még akkor is az összetartozást jelenti, ha még nem azért kapja az ember lánya, mert eljegyzik... :)

Az új évet úgy kezdtük, hogy elvittük Dextert Mohácsra, Dr. Szabó Lajoshoz, aki egy ortopéd specialista állatorvos. Megröntgenezte Dex lábát, hogy kiderítse mitől sántít már egy jó ideje. Enyhe fokú könyök dysplasiát állapított meg, aminek következtében porckopás- és leválás következett be, ezért műtétet javasolt... Ettől féltem a legjobban... Január 15-én megtörtént az első műtét: kipucolta az ízületet arthroscop-pal. Én nem tudom, hogy milyen érzés az, amikor az embernek gyereke van, de biztosra veszem, hogy valami ilyesmi... Amikor azon az estén hazaértünk az állatorvostól és lefektettem a fél kába kutyámat az előszobában, akkor csak ráborultam és hagytam, hogy csorogjanak a könnyeim... Pedig minden rendben ment, nem volt semmi gond, csak egyszerűen nagyon aggódtam érte... Nem is tudom elmondani, hogy mennyit jelent nekem ez az eb... A műtét másnapjának éjszakáján engedtem be Dextert először a szobámba úgy, hogy ott is aludhatott. Aki még nem aludt el úgy, hogy lelóg a keze az ágyról, és azt néha megnyalja egy hálás kutya... az nem is tudja, mit vesztett...
Ezúton is köszönöm a támogatást és a szurkolást mindenkinek, legfőképpen Csabának, Dex tenyésztőjének, aki nem csak sokat segített, de vállalta, hogy kifizeti a műtétet... Jó érzés, hogy vannak még ilyen emberek a világon, akik igen is felelősséget vállalnak az általuk tenyésztett kutyákért! :)

Sajnos, sort kellett keríteni egy második műtétre is, mert a doki szerint olyan szűk Dexter könyökízületi rése, hogy ha nem operálja meg még egyszer, akkor kiújulhat ez a porckopásos probléma... Múlt hét pénteken volt a procedúra: a Doktor átvágta a kutya singcsontját, kivett belőle egy darabot (ulna osteotomia), ezáltal növelve az ízületi rést. Ez nagyobb szabású műtét volt, most két hónapig fog sántítani szegénykém, de nyárra teljesen meg fog gyógyulni és mindenféle kutyás sportra alkalmas lesz. 100%-os munkakutya lesz! A doki mondta, hogy időben észrevettük a problémát és olyan enyhe fokú porckárosodás jött létre, hogy szinte észrevehetetlen, tökéletes gyógyulás várható. :) A második műtétről Attila hozott haza minket, aki kijelentette, hogy ez a minimum, amit a nevelt fiáért bevállal... :)

"Aki engem szeret, szereti a kutyámat is."

Amióta megműtötték, azóta gyakorlatilag Dexter lett a lakótársam. A munkaidőmet leszámítva szinte egész nap bent van, mert természetesen a hónak aznap kellett leesnie, amikor az első operáció volt.... A sebeinek nem tesz túl jót a hidegben való fekvés, ezért lényegében véve beköltözött a lakásba. Néha nehéz vele, mert egy nagytestű munkakutya nem lakásba való, de kezdünk egyre jobban összeszokni, és ha törik, ha szakad akkor is kibírjuk ezt a pár hetet, amíg ilyen rossz idő van... 

 A mostani hétvége döbbentett rá igazán arra, hogy ez a srác mennyire szeret engem, és hogy nekem igen is egy ilyen emberre van szükségem mint Ő...  Mert nem mindegy, hogy mit vagy képes megtenni a másikért...
Csütörtökön, dél körül hívott mama, hogy baj van, mert Dexter megcsúszott a lépcsőn, leesett és annyira fáj a lába, hogy maga alá pisilt-kakilt... Nagyon ideges lettem, mert a munkaidőm háromig tart, nem tudtam előbb eljönni a kórházból - a két műtét miatt így is egyszer szabit vettem ki, egyszer pedig elkéredzkedtem előbb...  Természetesen aznap készültem Pécsre, mert Attilának szalagavatója volt pénteken... Majdnem sírva hívtam fel, hogy mi történt, és hogy nagyon nagy gond lenne-e, ha kutyástól mennék...? Rögtön arra gondoltam, hogy biztosan idiótának tart, hogy ennyire nem bírok elszakadni Dextertől, mikor mamáék is tudnának rá figyelni, de 10 perc múlva visszahívott, hogy megbeszélte a szüleivel: jöhetünk, várnak mindkettőnket... Annyira hálás voltam, hogy el sem tudom mondani... Összecsomagoltam, mama vonatra rakott Dexterrel együtt, és három órás út vette kezdetét. Közben néztem a "fiamat" és arra gondoltam, hogy szegény Rexszel olyan sok felé nem mentünk el... De Dexszel már is több helyre jutottunk el, és megfogadtam, hogy ahova csak lehet, oda viszem magammal... Minél több időt kell együtt tölteni, hogy szép és tartalmas élete legyen neki is. Ránéztem és csak annyit mondtam neki: "Ez is egy kaland, amit ketten élünk meg." :)

Szerencsére az utat jól viselte, vagy aludt vagy nézelődött, csak a dombóvári átszállás volt kissé nehézkes a vonat hatalmas lépcsői miatt. Az emberekben pedig most kivételesen kellemeset csalódtam... Nagyon segítőkész kalauzzal és útitársakkal találkoztam, akik segítettek a csomagjaimat pakolni, amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy a közel 40 kilós ebemet fel- illetve lejuttassam a vonatra/ról.

Amikor leszálltam Pécsen, Attila már várt, és én egyből magyarázkodni kezdtem neki, hogy biztosan azt hiszi, micsoda egy idióta vagyok, hogy képes voltam elhozni a sánta kutyámat is magammal hétvégére, csak mert megesz az aggodalom... De tévedtem. Közölte, hogy így szeret és nem kell neki senki más, még ha normális is :)
De Ő legalább már a kapcsolatunk elejétől fogva tudja: ilyen vagyok. Kutyás. Hatlábú. És ilyen is maradok, amíg világ a világ... Kutyám nélkül soha. Így fogad el, és ez mindennél többet jelent nekem... 

Sárpi kutya át lett költöztetve Attila mamájához, Joli nénihez, mert nem igen jön ki más kutyákkal, főleg kanokkal. Így Dexter Sárával osztozott a boxon, illetve az udvaron. Jól kijöttek egymással hál' istennek :) Pénteken és szombaton csináltam róluk sok-sok képet :) 

Pénteken egy fél napra magukra hagytuk az ebedliket, ugyanis délután ötkor volt Ates szalagavatója. Bementünk a pécsi lakásukba, ahol kényelmesen el tudtunk készülni és csinosba vágni magunkat. Attila húga, Dalma csinált rólunk pár képet, Attila anyuja megcsinálta a hajam, majd mentünk is a Lauber Dezső sportcsarnokba, hogy végignézzük a szalagavató műsort:)

Zsolti, Leon, Ates - a három gengszter :D

Az avató után elmentünk Tesco-ba, vettünk bort, almalevet meg nekem zoknit, mert a csütörtöki nagy riadalomban azt elfelejtettem hozni :D Ates barátait elvittük haza, ők mentek be a városba bulizni, mi pedig a lakás felé vettük az irányt, ahol édes kettesben iszogattunk és pizzáztunk :)

Szombaton visszamentünk Pécsudvardra ebédelni, no meg persze azért, mert a kutyáink már nagyon vártak minket :) Délután még kicsit kockultunk, majd összepakoltunk és Ates ötlete alapján eljöttünk hozzánk Bajára. Ez már csak azért is jó volt, mert gyorsabb volt, mint a vonat, mindenkinek kényelmesebb így és a vonatjegy árát inkább beletankoltam a Suzukiba... :) 

A mai nap nevetgéléssel, halászlével és vízvezeték szereléssel telt, majd Attila sajnos elég időben elment, hogy még világosban érjen haza. Máris hiányzik... :)

Most ismét Dexterrel vagyunk itthon, ketten. Itt szuszog mellettem, miközben lassan a végére érek ennek a szép hosszú bejegyzésnek, és ez nagyon jó érzés. Mármint, hogy itt szuszog... :) Szeretek úgy elaludni, hogy tudom: ott fekszik az ágy mellett, őrzi az álmom, én pedig az övét...

"Mindennap? A végtelenségig?"

"Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz, és félálomban megölelsz, s hozzám bújsz. Mindezt ébren. Éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra, és a fülembe durmogsz, mint egy maci. Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz, és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted, miközben elmész és nézni akarom, ahogyan becsukod az ajtót. Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz, és elmondod, hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a kakaódat,
miközben a TV- ben agybutító műsorokat nézünk, és hozzád bújni, akkor, amikor semmi dolgom sincs, és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége, és lágysága. Melletted akarok lenni, mi közben nevetsz, és együtt akarok veled nevetni, és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki. Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra, s újra. Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, "miért"- eket feltenni, mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel. Veled akarok lenni, amikor beteg vagy, és megcsókolni téged, és nem érdekelne, ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek,
akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne..."

Beszélgetés a halálról

"-Brrr, meg, amikor a szemük megváltozik... 

- Igen... Kialszik bennük a fény...

- Látod... Erről beszéltem... A legtöbb ember ezeket nem látja meg..."

felhő fenn az égen

Kutyák és boxkesztyűk által védett erős falaim a mai napon leomlottak... :)

"Tiltsák be már a szerelmet!"

Félelmetes a felismerés, amikor rájössz, hogy a szerelem tényleg sebezhetővé tesz, és ez miatt szinte félsz szeretni... Nem vagyok szerelmes, és amíg nem vagyok az, addig vagyok erős. Nem engedek be senkit a biztos alapokon álló váramba, és ez így van rendjén. Megingathatatlan vagyok. Pedig én szeretnék szerelmes lenni, de nem merek... És amikor úgy érzed, hogy megremeg az a bizonyos vár, akkor megijedsz... És ez így nincs rendjén... Nem kéne megijedni. Mi ez már?

"Szeretni akarsz, de nem mered,
Lehet, hogy én vagyok az embered..." 

2014 - légy nekem szép! 

 Boldog új évet mindenkinek, amúgy meg...! :-)